Jegyzet fiatalkoromból: öt perc félelem
Tiltott víz. Óvatos pontyok. És öt perc, amely mindent megváltoztat.
A következő víz, amelyet kiválasztottam, más volt, mint a Blata és a többi víz. Nem a horgászszövetséghez tartozott, hanem egy bányászati vállalathoz. Ott nem volt szabad horgászni, mivel bányatóként homokot termeltek ki belőle. A víz a Gigant homokbánya tavával szemben helyezkedik el, ahol elvesztettem az engedélyeimet.
Eleinte csak körbejártam, és próbáltam minél több részletet kideríteni. Leültem a nád közé, és hosszú ideig figyeltem a vizet. Soha senki nem telepített bele halat. A múltban csak néhány pontyot cseréltek el homokért. Ettől csak még érdekesebb lehet, gondoltam. A következő sétámat a tó nyugati részén, az erdő alatt töltöttem. Leültem a nád közé, és figyeltem a vizet. A homokbánya tavának ez a része tűnt a legélettelibbnek. A vízfelszínt néztem, és az ugrások alapján próbáltam megkülönböztetni a halakat. A legtöbb megmutatkozó hal nagy dévérkeszeg volt. A méretük abnormálisnak tűnt. Saját becslésem szerint körülbelül 60 cm-esek voltak. Pontyot csak egyet láttam. Körülbelül 150 méterre ugrott ki a parttól. Inkább a parttól távolabbi vízfelszínt figyeltem. Ezért lepett meg, amikor a nád mögött, a partnál megpillantottam egy árnyat. Egy gyönyörű tükörponty volt. Elúszott mellettem, és neki köszönhetően vettem észre egy kis medret a fenéken. Ez a kis mélyedés közvetlenül a nád mögött húzódott a homokban. Egyértelmű pontyösvény volt. Elővettem a zsebemből néhány golyót, és pontosan oda dobtam őket. Felcsillant a szemem, amikor újabb halak jelentek meg. Többen is voltak. Először egy dévérraj érkezett. Elkezdték támadni a golyókat. Nem tartott azonban sokáig. Hatalmas pontyok kergették el őket. Nem voltak olyan óriásiak, de mind gyönyörű példányok voltak, és ami különös volt, mind tükörpontyok. Óriási bizalommal szedegették fel a golyóimat, bár biztos vagyok benne, hogy talán életükben először látták őket. Garatfogaikkal roppantották össze őket, közben pedig a bojli darabjai röpködtek ki a kopoltyúrésükön. Hihetetlen látvány…
Később még egy ponty úszott oda. Egy pikkelyes volt, és közülük ő volt a legnagyobb. A súlyán gondolkodtam, talán lehetett 15 kiló. A pontyok jóllaktak, majd a part menti ösvényükön továbbhaladtak. Nekem ekkor már világos volt, hová megyek horgászni. Talán jobb is lett volna, ha inkább nem látom meg a pontyokat. Egy őrzött bányaterületen horgászni megint csak valami balhét jelentett volna. Ekkor már mindegy volt, és azt sem tudom, miért gondolkodtam ezen, amikor belül már régóta tudtam, hol fogok horgászni a következő éjszaka. Ránéztem az órámra. Az idő gyors lábakon járt. A Pardubicébe tartó vonat már elment. Így hát az erdőn keresztül indultam tovább. A legközelebbi út felé, stoppal, és közben a pontyokon járt az eszem.
Amikor másnap leszálltam a vonatról, finoman szemerkélt az eső. Bementem az erdőbe, és igyekeztem egyenesen a homokbányatóhoz jutni. A hátamon hátizsák volt, a kezemben egy régi bot. Szándékosan nem vittem magammal több holmit arra az esetre, ha meglátogatna a portás, aki őrizte a vizet. Elvehette volna a felszerelésemet. Csak a legszükségesebbeket vittem, de a hátizsák így is nehéz volt. Kiértem az erdőből, és a portás bódéja felé néztem. Valószínűleg bent ült. Az ablakban a tévés híradó látszott.
Végigmentem az erdő szélén, közvetlenül mellette, és a kis helyem felé vettem az irányt. Mindenütt sok szederinda és magas fű volt. Nehezen vergődtem le a vízhez. Letettem a hátizsákot a földre, és letöröltem a homlokomról az izzadságot. Először álcázó manőverekbe kezdtem. Ollóval vágtam magamnak rejtekhelyet a sűrű és magas szederindák között. Ez tényleg jól sikerült. Olyan kis alagút lett belőle, amelyben elfért a hálózsák, a hátizsák, a bejárathoz pedig még a bottartó villákat is leszúrtam. Ideális volt. Senki sem láthatott meg. Besötétedett, és bedobtam a botot a pontyösvényre. Lefeküdtem a hálózsákra, és beleharaptam egy Tatranka szeletbe. Dicsértem magam, milyen jól elbújtam. Elaludni sem tudtam. Nem mintha aggódtam vagy féltem volna, csak minden pillanatban kapásra számítottam. Egyre hevesebben vert a szívem, és olyan állapotban voltam, mintha a pontyot már rég fárasztanám. A kapás valóban hamar megjött. Gyors megindulás, majd a ponty hirtelen kirohanása a parttól elfelé. Ilyen rövid távolságon a kezdeti ereje valóban hatalmas volt. Térdelve fárasztottam. A térdembe bele-belehasítottak a szeder tüskéi. A régi, háromméteres kis bot remekül dolgozott. A pontyot gyorsan sikerült megszákolnom. Ki kellett akasztanom. Nem tudtam, hová tegyem, hogy ne sérüljön meg. Finom fű sehol sem volt, így végül a hálózsákom látta kárát. Gyönyörű tükörponty volt. Olyan sötét. 78 cm-t mért. Fényképezőgépem volt, de nem tudtam, hogyan kell önkioldóval fotózni, ráadásul még éjszaka is. Úgyhogy visszaengedtem a pontyot a vízbe, és nagyon boldog voltam miatta. Újra bedobtam a botot, és bementem felmelegedni a hálózsákba. A hálózsák vizes volt a pontytól, így nem nagyon melegedtem fel. Reggelig dideregtem a hidegtől. Közeledett a reggel öt óra, és újabb kapás nem jött. Viszont itt volt az ideje hazatérni. A vonatom 5:37-kor indult.
A vasútállomásnál bukkantam elő az erdőből. A vonat még nem volt ott. Többen is álltak ott, akik munkába mentek Pardubicébe. Úgy nézték a piszkos és csuromvizes kissrácot, aki előmászott az erdőből, hogy majd kiesett a szemük. A vizes nadrágszáramat és sáros kabátomat látva egy kicsit még én magam is elszégyelltem magam. Még rosszabb lett, amikor felszálltam a vonatra. Tele volt fiatalokkal, főleg velem egykorú lányokkal. Egy hatalmas hátizsákkal furakodtam köztük, amelyből egy halszagú hálózsák kandikált ki. Ülőhelyet kerestem. A lányok nevettek rajtam, és befogták az orrukat. Ekkor azonban engem is megcsapott valami kellemetlen szag. Azonnal tudtam, hogy kinyílhatott az aromás üvegcsém. Nagyon kínos volt. Inkább a vécé mellé álltam, és a sapkámat még jobban a szemembe húztam.
A következő portyán már jobban kitaláltam. A holmimat egy zsákba csomagolva a szederindák között hagytam. Ott úgysem találta volna meg senki. Nagyszerű ötlet volt, és sokkal könnyebb lett hazajárni. A kapások rendszeresen hajnali kettőkor jöttek. Ez volt a pontyok megállásának pontos ideje az én helyemen. Egy ponty kapott rá, a többi pedig ment tovább. Soha nem volt több kapásom egymás után. Egyszer úgy döntöttem, megpróbálok nappal is horgászni. Más volt. Szebb. Láttam a golyóimat a vízben, és a szerelékeket is. A vizet néztem, és vártam, mikor érkeznek meg. Feszültebb volt. Ekkor meghallottam egy hangot. A portás! A fölöttem futó ösvényen ment. Kezdtem aggódni. A német juhászát hívta, és a hangokból ítélve egyre közelebb ért hozzám. Egyre világosabb lett számomra, hogy eljött az utolsó horgásznapom. Megállt, és még közelebb jött hozzám. Már majdnem előbújtam, és nem akartam tovább hülyéskedni, mint valami kisgyerek. Nem tudtam, mit mondjak, ezért nem jöttem elő. A portás a szederindák között tört magának utat. Nem láttam őt, csak a hangok alapján próbáltam megbecsülni, milyen messze van. Hallottam, ahogy a kutya liheg. Ide-oda járkált a kutyával. Ekkor már minden világos volt előttem. Meglátott, és most keres, gondoltam. Körülöttem járkált, én pedig reszketni kezdtem a félelemtől. A léptei azonban lassan távolodni kezdtek. A kutyát sem lehetett már hallani. Azt még megértettem volna, ha a portás nem talál meg, de a kutya? Ez nagyon furcsa volt. Még jó ideig utána sem mertem megmukkanni sem. Kíváncsiságból óvatosan előbújtam. Tiszta volt a levegő. A szederindák le voltak taposva, és a nyírfák mellett megláttam egy tinóru levágott maradványait. Elmosolyodtam, és sokkal nyugodtabb lettem. Tényleg hajszálon múlt, de szerencsére nem engem keresett. Újra megdicsértem magam, milyen észrevétlen tudok lenni. Pisiltem egyet, aztán inkább visszamentem a szederbunkerbe.
A botok meg sem mozdultak, és egy pillanatra elszundítottam. Dél körül ébredtem fel, és lenéztem a vízbe. A csalétkek eltűntek. Csak a horgom alatti golyóim maradtak ott. A pontyok nappal óvatosabbak voltak. A nappali fény leleplezte a csalást, amit a szerelékem jelentett. Új előkéket készítettem. A négyes horog helyett nyolcast használtam, az ólmot pedig, ami talán a legjobban látszott, teljesen eltávolítottam. Így hát csak egy golyót dobtam be, fölé pedig szétszórtam egy maréknyi etetőanyagot. Az idő telt, én pedig továbbra is a tekintetemmel őriztem a boilie-mat a vízben. A horgot nem láttam, és az előke sem volt túl feltűnő. A szereléken biztosan javítottam.
A víz kissé megbodrozódott. A fodrok nehezítették a kilátást. Épp bal felől közeledett egy sötét árny, és bennem szó szerint megállt valami. Minél közelebb és közelebb értek a halak, annál izgatottabb lettem. Gyönyörű tükörpontyok közeledtek a golyóimhoz. A tenyerem készen állt a boton. Már-már bevágtam, amikor az egyik ponty néhány centire az én golyómtól szívott fel egy másikat. Köröztek az etetés fölött, és ráfújtak a golyókra, amelyek ilyenkor mindig felemelkedtek, majd mélyebbre hullottak. Ott már alig láttam őket. A pontyok hihetetlenül okosak voltak, és valószínűleg valami csapdára számítottak. Talán már tudták, hogy ezen a helyen időnként valamelyik társuk horogra kerül. Régebben ugyanis nem így viselkedtek. Azt próbálgatták, melyik golyó van odakötve. Az enyémmel is elkezdtek játszani, pedig hozzá sem értek. Az uszonyaik és a szájuk keltette vízáramlással egyre mélyebbre sodorták a golyót. Egyre rosszabbul láttam. „Na vedd már fel, mire vársz, szívd be” – suttogtam magamnak. Másként viselkedett, ezért maradhatott utolsóként a fenéken. Két olyan tükörpontyot is felismertem, amelyeket már kifogtam. Ők egyáltalán nem táplálkoztak. Éppen ők távoztak erről a helyről elsőként, a többiek pedig követték őket. Kezdtem elveszíteni a reményt, amikor egyszer csak odúszott egy öreg, sötét tükörponty. Az a nagy. A többiek már végleg eltűntek, ő pedig elkezdte túrni a feneket. A társai után maradt bojlimaradékokat szedegette, és lassan közeledett az én golyómhoz. Készen álltam. Majdnem elállt a lélegzetem. Csodálatos pillanat volt. A ponty felszívta a golyót, én pedig bevágtam. Teljes erejével, mint a villám, kilőtt a nyílt víz felé. Remegtek a lábaim. Térdeltem a nádban, ahonnan csak a bot görbülő spicce látszott ki. Tudtam, hogy életem halát tartom a boton. A ponty minden erejével küzdött. A kis bottal meglepő módon jól bírtam, és a tükörponty megjelent a felszínen. Megszákoltam a hatalmas testet, és a hálózsákra fektettem. Óriási öröm volt bennem. 88 cm-t mért. „Mennyi?” – hallatszott mögülem. Bennem megint megállt valami! A portás ott állt közel a kis ösvényen, én pedig halálra rémültem. Nem tudtam, hogy futásnak eredjek-e, vagy inkább megadjam magam. Csak néhány másodpercem volt dönteni. „Már jó ideje tudok rólad, fiú. Én is horgásztam éjjelente, és süketnek kellett volna lennem, hogy ne halljam azokat a csobbanásokat. Nem fogok ebből semmi cowboyos jelenetet csinálni. Pedig nem egyszer gondolkodtam rajta, hívjam-e a rendőrséget. Most látod, hogyan döntöttem. És most, hogy már kihúztad, tűnés.” Szót fogadtam, és elkezdtem összepakolni a botot. A portás leült a fűbe, és megvárta, míg elcsomagolok. Aznap vonattal mentem haza, és örültem, hogy minden úgy alakult, ahogy alakult. Őszintén szólva kicsit szomorú is voltam. Hogyne lettem volna. Tudtam, hogy a mai nappal véget ért egy történet, amelyben sok élményt találtam. De ahogy mondani szokás, valaminek véget kell érnie ahhoz, hogy valami új kezdődhessen.
Egy hónappal később újra eljöttem megnézni a homokbányatavat. Csak megnézni! Nem állt szándékomban semmi más. A régi ösvényemen mentem az erdőben, és a víznél bukkantam ki. A kis helyem ki volt vágva, és a közepén ott ült a portás úr. A vízhez már nem mentem le közelebb. Úgy akartam emlékezni a szederbunkerre, ahogyan utoljára otthagytam. Továbbmentem a töltésen futó úton, és magam sem tudtam, hová tartok. Átmentem egy újabb kis erdőrészen, és előttem egy újabb paradicsom nyílt meg. Egy hatalmas víztározó – Oplatil.
Sok szép élményt éltem át Pardubice környékén. Sajnos egy időre „orvhalásszá” is kellett válnom. Egy dologban azonban teljesen biztos vagyok. Ezeket a pillanatokat semmiért a világon nem cserélném el, és örülök, hogy már senki sem veheti el őket tőlem. Számos olyan iszapgödröt, beszakadást, hulladéklerakót és bányatavat jártam be, amelyek nem tartoznak a horgászszövetséghez. Rájöttem, hogy ott is lehet gyönyörű halakat fogni, és átélni a kapitális fogás örömét. Ha akkor a halőr nem vette volna el az engedélyemet, valószínűleg soha nem kezdtem volna ilyen vizek után kutatni. Biztosan nem éltem volna át ennyi izgalmas pillanatot, és ki tudja, vajon fogtam volna-e ennyi gyönyörű halat.
A horgászrend szerint valószínűleg nem vagyok rendes horgász, és amikor ezeket a sorokat írom, most sem vagyok az. Valószínűleg nem is leszek, és ha a rendes horgászt csak az jellemzi, hogy betartja a horgászati időt, akkor valóban nem is akarok az lenni. Nincs szükségem arra, hogy egy vezetőségi gyűlésen évi három mázsa kifogott hallal nyerjek, hogy én legyek a legjobb. Nem ez a célom, és nem is ez egy valódi sporthorgász jelmondata. A sporthorgászat gazdagsága egészen más értékekben rejlik. Valószínűleg más ember vagyok, és más horgász. Örülök, hogy olyan vagyok, amilyen, és hiszem, hogy soha nem fogok szégyenkezni magam miatt.
A legjobb történetek csendben terjednek. Víztől vízig. Horgásztól horgászig. Csatlakozz azokhoz, akik mélyebbre mennek.
Szerezz hozzáférést olyan történetekhez és tartalmakhoz is, amelyeket máshol nem látsz.
Bejegyzések követése
