Amikor magával ragadott a pontyhorgászat
Amikor egyetlen kapás a hétköznapi horgászatot olyan úttá változtatja, amelyről az ember már nem akar visszafordulni.
Ahogy az előző cikkben írtam, a horgászattal nagyon fiatalon kezdtem. Tulajdonképpen amióta csak emlékszem a világra, már bot volt a kezemben, és a Ploučnice folyó melletti kertben ültem. Akkoriban ez számomra teljesen természetes volt. Mások a játszótéren játszottak, én az úszót figyeltem, és vártam, mi mozdul meg a felszín alatt.
Idővel elkezdtünk az Elbára is járni. És még mindig az a klasszikus horgászat volt, amikor az ember mindent megfog, ami elúszik előtte. Puffolt kukorica, kukorica, gőzölt zsemle, tészta. Az akkori taktika csúcsa négy szem kukorica volt a horgon. Sok éven át az időm nagy részében feederrel horgásztam, és elégedett voltam. A bojlikról tudtam, de a környezetemben senki nem horgászott velük, így különösebben nem is vonzottak.
Aztán megjelent Fanda barátom. Azt mondta, hogy évek után újra elkezd horgászni járni, és hogy mehetnénk együtt. Szó szót követett, és egyszer csak már nálunk, a „Husárnán” ültünk, és a következő pecákat terveztük.
Néhány közös horgászat után Fanda azt mondja, hogy van egy jó barátja, Standa. Állítólag nagy halakat fog az Elbán, főleg harcsákat, és most kezd kuttyogatóval horgászni. Abban az időben ez szinte varázslatnak számított. Az országban csak néhányan értettek hozzá, vagy legalábbis csak néhányan azok közül, akiket az ember a magazinokban és az interneten láthatott.
A válaszom gyors és egyértelmű volt:
„Akkor beszéld meg.” 😀
Nem is telt el sok idő, és már az Elba partján álltam a névrokonommal, Standával és a barátjával, Márával. És éppen Mára volt az igazi, százszázalékos pontyhorgász.
Volt néhány közös horgászat, amelyek során kipróbáltam mindent, amit ők már jól tudtak. Harcsázást, nehéz pontyhorgászatot, olyan dolgokat, amelyeket addig csak magazinokból és videókból ismertem. Én az idő nagy részében csak néztem, csóváltam a fejem, és szívtam magamba az újdonságokat. Hihetetlen volt.
Csakhogy a fejemben teljes volt a káosz.
Menjek Márával pontyozni?
Vagy Standával harcsázni?
Beletelt egy kis időbe, mire minden a helyére került. Úgy egy-két szezonon át kerestem, mi is az én utam valójában. Csak idővel jöttem rá, hogy éppen a pontyhorgászat az, ami a leginkább húz.
Eljött a 2014-es szezon, és Márával megbeszéltünk egy hétvégét az Elba partján. A kezdetekben nagyon sokat segített. Megmutatta a csomókat, az előkéket, az alapelveket, és főleg átadta azokat a tapasztalatokat, amelyek több évnyi tapogatózást spóroltak meg nekem.
Az első éjszaka nem történt semmi.
A második éjszakán viszont megérkezett.
Az első célzott kapásom bojlira.
Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Felemeltem a botot, a hal pedig csak ment elfelé. Én hitetlenkedve néztem. Többször is mondtam Márának, hogy biztosan elakadtam valahol, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz. Ő pedig csak nevetett. Látszott rajta, hogy örül.
„Nem, minden rendben. Ez egyszerűen egy nagy, erős hal.”
Több tíz perc után sikerült kifárasztanom a pontyot. És még mindig nem tudtam elhinni.
Sikerült.
Egy 14 kilós ponty volt a kezemben.
Hihetetlen öröm. A fotó, a gyors visszaengedés, aztán jött egy érzés, amelyet nehéz leírni. A fejemben minden a helyére került, és tudod, hogy ezt újra és újra át akarod élni. Hogy jobb akarsz lenni benne. Nem az internet miatt, nem a közösségi oldalak miatt, nem mások csodálatáért.
Hanem azért az érzésért.
Nem kell, hogy ez mindenkinek így legyen. De amikor valami ilyesmit találsz, boldog ember vagy. Nem mindig. De azokban a pillanatokban biztosan. És később is, amikor visszaemlékszel rájuk.
Természetesen volt benne egy adag kezdőszerencse. Aztán jött néhány év, amikor nem mentek a dolgok, és küzdelem volt az egész. De fejben jól voltam beállítva. A kudarcok nem eltaszítottak a víztől. Épp ellenkezőleg, még jobban odahúztak. Meg akartam érteni, miért nem megy.
Ma már tudom, hogy még ez sem mindig helyes. Néha jobb egy lépést hátralépni. Távolságot tartani. Hagyni, hogy a dolgok megérjenek.
Mert minden horgász átmegy egy olyan időszakon, amikor túlságosan erőlteti a dolgokat. Többet akar, gyorsabban, azonnal. Aztán idővel rájön, hogy éppen akkor kezd valami megváltozni, amikor abbahagyja az erőltetést.
Egyszer csak minden jobban megy.
Nyugodtabban.
Természetesebben.
Ez egy út, amelyet mindenkinek magának kell végigjárnia. Vagy legalábbis a legtöbbünknek.
És éppen ezért ma már tudok egy egyszerű dolgot:
Az út maga a cél.
A legjobb történetek csendben terjednek. Víztől vízig. Horgásztól horgászig. Csatlakozz azokhoz, akik mélyebbre mennek.
Szerezz hozzáférést olyan történetekhez és tartalmakhoz is, amelyeket máshol nem látsz.
Bejegyzések követése
