A folyó jegyében
A folyó nem válaszolt azonnal. De valami bennem tudta, hogy jó helyen vagyok.
2017-et írunk, én pedig eltűnök
Tizenkét év városban töltött idő után eltűnök oda, ahol mindig is a legjobban éreztem magam. Vissza vidékre. Nem egészen haza, nem oda, ahol kölyökként a ház mögötti patakban horgásztam. De a feleségemmel végre valóra váltjuk azt az álmot, amelyet éveken át csak halogattunk. Vettünk egy házat a semmi közepén. Az erdő mellett.
Semmi új, semmi fehér vakolat. Inkább faház. Fa, kő, egy darab föld, az ablakok alatt pedig egy kis folyó. Vad. Itt minden más. És itt minden a helyén van.
A Specimen Hunter nem kitaláció. Nem egy projekt, amelynek jól kell mutatnia. Ez az. Így élek. Így akarok élni.
A természethez olyan viszony fűz, amit nem lehet leírni. Gyerekkorom óta. Nem csak néha ki akarok menni a szabadba. Benne akarok lenni. Együtt lélegezni vele. Reggeltől estig. Semmi fény, semmi hálózat, semmi zaj. Csak mi ketten. Körülöttünk pedig az, amit senki sem tud megszelídíteni.
Hosszan tudnék írni neked a természetben élésről. De most nem ez a fontos. Csak azt szeretném, hogy tudd, miért beszélek róla. Miért kezdem személyesen.
Mert szeretném, hogy tudd, ki vagyok. És hogy ez a projekt nem csak csillogás. Semmi marketing. Semmi üres frázis. Ez valami más.
És azért is, mert ez a változás, az a ház, az az erdő, az a nyugalom, hozott nekem még valamit.
Felfedeztem egy új folyót. Kisebbet, csendeset. Tele kanyarulatokkal. És csak idővel jöttem rá, hogy hallal is tele van. De ezzel előreszaladnék.
Térjünk vissza. Az elejére. Ahogy a történeteknél lenni szokott. Nem mutathatsz meg mindent egyszerre.
Tudom, hogy egy nagy halakkal teli történet bárkinek örömet szerezne. De meddig tartana ki? Az út nélkül elveszíti a varázsát.
Minden, aminek értelme van, fáj. És időbe telik. Ha másképp lenne, már nem lenne benne öröm.
Szóval vissza. Valamikor 2019-be. Akkor kezdtem felfedezni ezt a kis folyót. Lassan. A magam módján. Ő pedig engedte. Egy kicsit. De soha nem teljesen. Száz év alatt sem ismered meg. És talán éppen ezért érdemes mellette maradni.
A folyó jegyében…
Reggel van, és horgászni kelek. Eredetileg azt terveztem, hogy pár órával korábban felkelek, de a tegnapi, munkával teli nap után ma csak a harmadik ébresztőre sikerült. Gyorsan kávét főzök a termoszba, a reggelivel együtt beteszem az előkészített csomagba, és elindulok a folyó felé. Egész héten gyönyörű, meleg idő volt, hétvégére pedig szokás szerint elromlik.
Amikor megérkezem a vízhez, látom, hogy egyedül vagyok. Sehol egy lélek, ezt szeretem a legjobban.
Több mint három hét után térek vissza. Idén azt tűztem ki magam elé, hogy minden szabadidőmet itt töltöm, és a lehető legtöbbet hozom ki ebből a helyből.
Ezen a szakaszon ma már harmadszor fogok horgászni. Az előző két peca csak néhány domolykót adott, pontyot egyelőre egyet sem.
Az első túrát március 2-án ejtettem meg. A helyet már egy héttel korábban előkészítettem, és csak arra vártam, hogy a folyás lecsillapodjon. Kisebb mélyedésekben horgásztam az öreg fák alatt; akkor éppen ez volt az egyetlen hely, ahol a szerelékek legalább fél óráig tiszták maradtak. Csak egy rövid, pár órás peca volt, az eredményt pedig már ismeritek. Ezután újabb esők jöttek, és a folyó két hétre horgászhatatlanná vált. A következő esély március 15-én jött el. Ezúttal egy kisebb kanyarulatban készítettem elő a helyet. Az egyik botot a meder szélére küldtem, a másikat a parti részekre. Megint csak domolykók álltak rá. Valamivel több mint három órát bírtam a víznél, végül az eső kergetett el, szuper.
A kisebb-nagyobb záporok a következő héten is folytatódtak, aztán megint majdnem két hét kellett, mire a folyó megnyugodott.
Jöhet tehát a harmadik küldetés
Végighajtok a folyószakasz mellett, és azon gondolkodom, melyik helyet válasszam. Ezúttal a duzzasztó feletti nyugodtabb részt szeretném kipróbálni; sok itt a bokor és a kidőlt fa, a nyugodt víznek köszönhetően pedig végre a folyó teljes szélességében horgászhatok.
Az autót tehát a folyótól valamivel távolabb hagyom, és elindulok az említett szakasz felé.
Amikor megérkezem a két kiválasztott hely közül az elsőhöz, ott hagyom a cuccokat, és elindulok felderíteni a második helyet, meg úgy általában ezt az egész szakaszt.
A helyek néhány akadót leszámítva eléggé hasonlítanak egymásra, de az első placcon több lehetőségem van.
Így hát maradok az első helyen
Végig a vízfelszínt figyelem, és bármit keresek, ami halak jelenlétére utalhatna, de nem történik semmi.
A szerelékek helyét tehát tapasztalat alapján választom ki: az egyik botot úgy 20 m-rel lejjebb, folyásirányban egy víz fölé hajló fa alá szánom, a másikat valamivel több mint 50 m-rel lejjebb, a szemközti part elárasztott bokraihoz.
Fogom tehát az etetőanyagot, és a lehető legközelebb megyek ezekhez a helyekhez.
A víz fölé hajló fa alatti helyet három marék pellettel és ugyanennyi bojlival szórom meg. Nem dobom az összes csalit egy helyre, inkább szétszórva, keresztben a folyón. A halak a folyón, akárcsak az állóvízen, vándorolnak; ezzel egyfajta képzeletbeli akadályt akarok eléjük tenni.
Visszatérek a horgászhelyre, és kipakolom a felszerelést. Mindent előkészítettem már otthon, így a szerelékek elég gyorsan a helyükre kerülnek.
Az előetetett helyre azt a bojlit küldöm be, amelyet idén elhatároztam tesztelni: a Nash Scopex Squid termékéről van szó, ugyanennek a márkának a Citruz Pop Ups Pink csalijával kombinálva. Ezt a csalit az idei összes pecán kipróbálom. Az egyik bot mindig a teszté, a másik a bevált klasszikusé.
A bevált klasszikus ebben az esetben a Live System. Hideg vízben mindig remekül működik nálam, és ugyanennek a folyónak néhány tíz kilométerrel feljebb eső szakaszán adott már egy gyönyörű, ötkilós halat.
Most valószínűleg néhányan közületek megdöbbentetek: öt kilós ponty? Komolyan?
Igen, komolyan.
Talán érdemes lenne egy kicsit közelebb hoznom nektek az említett folyót.
Tegyük hát helyre a dolgot: a folyó, amelyről írok, sokatoknak inkább egy nagyobb patak lenne. A mélysége helyenként alig jut 1,5 m fölé, a legszélesebb része pedig úgy 12 m. Nyári napokon néha felbukkan a felszínen néhány telepített ponty, a nagyobb halakról pedig inkább csak beszélnek és álmodoznak.
Persze mindenki ismer valakit, aki ismer még valakit, aki fogott itt tíz kilós vagy annál nagyobb pontyot, de valahogy hiányoznak a bizonyítékok, és a történetekben elég nagy hézagok vannak.
Akárhogy is legyen, én is hiszem, hogy akad itt valamilyen nagyobb hal. Én magam néhány kilométerrel feljebb láttam vagy három 8 kg feletti halat. Igaz, ennek már jó pár éve, de hát na.
Hal tehát tényleg kevés van itt, és nagyon tapasztaltak; különben már nem lennének.
Az én halamon kívül, néhány kilométerrel feljebb, folyásiránnyal szemben, még egy 9 kg körüli fogott halról tudok. Egyébként semmi.
És számomra éppen ez teszi érdekessé ezt a helyet.
Nagyon sok időt akarok itt tölteni. Meg akarom tanulni az egész körforgást, végig akarom járni az összes helyet, és ki akarok próbálni minden lehetőséget. És végül, ha sikerül fognom egy halat, akár csak egy kicsivel nagyobbat is, mint az előző volt, az hihetetlen siker. Nagy halakat fogni olyan helyeken, ahol van belőlük elég, bárki tud, de fogjatok például egy 10 kg-os pontyot egy olyan vízen, amely x kilométer hosszú, egy olyan helyen, ahol csak ő van, vagy legfeljebb még két hozzá hasonló. Az a hal nem véletlenül érte meg a korát, hanem azért, mert soha nem hagyta magát átverni.
Nektek nem emlékeztet ez egy kicsit az angol stílusú horgászatra? Engem igen. És éppen ezért még jobban vonz.
Célzottan túljárni egy-két hal eszén, és megismételni a sikert
Hogy ezt a küldetést még különlegesebbé tegyem, minden kifogott halat dokumentálni akarok, és ismételt siker esetén archiválni és összehasonlítani őket.
Ennyit a projektről és a vízről, ahol horgászom. Térjünk vissza az aktuális pecához.
A szerelékek a helyükön vannak, én pedig leülök az etetőanyagos vödörre, közvetlenül a botok mellé. Nem akarok semmit kockáztatni; az akadók tényleg nagyon közel vannak, ezért inkább kőkeményre húzom a fékeket.
A csapdák élesítve, én pedig élvezhetem a reggelit és a kávét. Közben végig a vízfelszínt figyelem. Az én helyemen nem történik semmi, de úgy 100 m-rel feljebb elkezdenek mutatkozni a halak; nem vagyok biztos benne, de talán domolykók. Nagyjából 30 perc után az aktivitás felém tolódik. Most már biztos vagyok benne, hogy domolykók. Eltelik egy óra, és itt az első kapás: domolykó. A fenébe. Amikor kiveszem a horgot, tele van a szája szétázott pellettel, na ennek annyi.
Az a furcsa, hogy egy szóló csalira jött, úgy 30 m-re az etetett helytől. Az etetett területen lévő botra pedig semmi.
Visszateszem a csalit a vízbe, aztán meglátjuk.
A következő kapásra nem kell sokat várni, és megint domolykó. Ezúttal megváltoztatom a szerelék helyét, és a túloldali alámosott partot próbálom meg. Még jobban eltávolodom az etetett helytől.
Bár ma az idő nem éppen ideális, és őszintén szólva kezdek eléggé fázni, a körülöttem ébredező tavasz lenyűgöző.
Mozdulatlanul ülök a parton, hallgatom a madarak énekét, figyelem az elúszó kacsákat, és nézem, ahogy körülöttem mindenfelé friss kis növények bújnak elő a földből. Közben alig két méterre tőlem leszáll egy apró madár, és gallyakat gyűjt a fészkéhez; rögtön mellette egy másik, egy újabb pedig majdnem a cipőmre száll. Félek megmozdulni, nehogy elriasszam őket. Hihetetlen. Mindeközben a helyemtől pár méterre csukák őrjöngenek a parti fűben, és kicsit odébb újabbak meg újabbak. Tényleg gyönyörű.
A domolykók most egy kis időre békén hagytak, én pedig csak a körülöttem lévő szépséget érzékelem. Ami azonban ezután következik, az az iróniák iróniája.
Egy kis pihenés után eszembe jutott, hogy a vízfelszín figyelését mobiltelefonra cserélem: meg akartam nézni valamit az interneten, természetesen horgászattal kapcsolatban. Abban a pillanatban történt valami, amit korábban még soha nem éltem át.
Ahogy már írtam, a szerelékeim tökéletes hot spotokon vannak elhelyezve. Közvetlenül a botok mellett ülök, egészen a part szélén, a botjaim pedig úgy egy méterrel a víz fölé nyúlnak. A semmiből egyszer csak kiugrott egy gyönyörű színezetű, becslésem szerint úgy 60 cm-es tőponty, szinte a lábam előtt. Úgy ugrott, ahogy látni szoktuk őket, csak éppen körülbelül egy méterre a parttól, közvetlenül a botok alatt, és kilökte a botomat a kapásjelzőből. Na, ezt nevezem iróniának. Az akadókba teszem le a csapdákat, a ponty meg ott fekszik a part alatt, a lábam előtt. Hihetetlen.
Éppen nagyjából a felénél járok annak az időnek, amit ma itt tölthetek. Behúzom a botokat, ellenőrzöm a szerelékeket, majd visszaküldöm őket. Néhány perc múlva újabb pontyot figyelek meg, úgy 100 m-rel lejjebb, folyásirányban. Megint felbukkant, de ezúttal kisebb hal volt, úgy 40 cm-es.
Időnként meg-megrándulnak a botjaim a kisebb domolykók támadásaitól, aztán minden elcsendesedik.
Néhány perc múlva azonban furcsa dologra leszek figyelmes: amint elcsendesedtek a botok, és a domolykók szemmel láthatóan elhagyták az etetett helyet, megjelennek a túrás jelei. Fokozatosan, különböző időközönként, előrehaladó buboréksorok bukkannak fel. Beállnak a pontyok.
Véleményem szerint a következő történt:
Reggel beetettem. A domolykók rátaláltak a vonzó lakomára, azonnal felszippantották az összes nagyobb szemcsét, és továbbálltak. Ezután beálltak a pontyok, és a fenékről szívják fel a beesett maradékokat és az apró csalikat.
Megpróbálom ellenőrizni és megismételni ezt a folyamatot. Ha nem tévedek, a jövőben a saját javamra fordítom. Már csak olyan csalit kell találnom, amelyet a domolykó békén hagy, a ponty pedig nem vet meg. Eddig ezek a rohadékok mindent felfaltak, amit valaha beküldtem oda.
Mindenesetre az idő lassan a végéhez közeledik, és pakolnom kell. Itt jön a második irónia.
Egész nap rendesen fagyoskodom itt, fúj a szél, és a nap csak nem tud áttörni a felhőkön. Alighogy azonban elpakolom az utolsó botot, kitisztul az ég, és a nap egyre erősebb lesz. Mit tehet az ember, csak nevetni tudok.
Az autó felé vezető úton több helyen is megállok, és figyelem a mindenütt jelen lévő csukákat, a gyönyörű mintázatukat és színeiket. A harmadik mini túra mögöttünk van, és a vágyott siker ismét nem jött el. De ahogy írtam, ez a víz nehéz, a szezon pedig még csak ébredezik. Én elégedett vagyok. Megint egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. És ki tudja, talán már holnap eljön, vagy egy hét, esetleg egy hónap múlva. De tudom, hogy eljön.
Várom tehát a következő kalandot.
A legjobb történetek csendben terjednek. Víztől vízig. Horgásztól horgászig. Csatlakozz azokhoz, akik mélyebbre mennek.
Szerezz hozzáférést olyan történetekhez és tartalmakhoz is, amelyeket máshol nem látsz.
Bejegyzések követése
