Jegyzet fiatalkoromból: halakkal teli folyó
A folyó tanított meg arra, hogyan tartsam a botot. És hogyan ne törjek meg.
Meg sem lehet számolni, hányszor képzeltem magam elé azt a hőn vágyott folyót. Egészen tisztán láttam, pedig soha nem jártam ott. Éjszakánként az apró zúgókon átbukó víz a legszebb dalokat énekelte az álmaimba, amilyeneket valaha hallottam. Még mindig hallom. Elképzeltem, melyik kő mögött milyen hal rejtőzik. Néha még a felszín alá is beláttam, ahol ezernyi küsz úszott, kecsesen lengetve narancsszínű kis úszóit. Időnként egy sügér zavarta meg a rajt, lent pedig, a fenékről, egy kígyófej bámult felfelé. Sokáig vártam izgatottan azt a napot, amikor nagyapám elvisz a folyó királyához. Már semmi másról nem tudtam beszélni. Közeledett a kilencedik születésnapom.
A születésnapom napja! Talán életem legszebb napja. Nagyapámtól valóban megkaptam az első botomat. „Végre van sajátom” – örvendeztem magamban. Apró volt, és nem olyan nehéz, mint nagyapám botjai. A többi ajándék nem érdekelt. Felhúztam a gumicsizmámat, a trágyadombból egyik gilisztát ástam ki a másik után, és csak úgy sugárzott belőlem az öröm. Tudtam, hogy ma meglátom a varázslatos folyót.
A völgyben, a fák között, ezüstösen kanyarog a folyó. Pont olyan, mint az álmaimban. Futok felé, bár a magas fű a szemembe csap. Meg akarom érinteni. A földre vetem magam, és belemerítem a kezem. Tenyeremmel simogatom a vizet. Gyönyörű illata van, és olyan édes az íze. A réti virágok, az erdők, a folyó illata. Ez a világ legszebb helye.
„Nagyapa, ott van a bukó, amott meg a malomárok a pallóval.” Azt sem tudom, merre nézzek előbb. A bukónál egy horgász áll. Hosszú zöld csizmát, zöld inget és szajkótollakkal díszített kalapot visel. Leültem a fűbe, és messziről figyeltem a tudományát. Egymás után húzta ki a küszöket. Igazi király. „Gyere, köszönj Habart úrnak” – mondta nagyapa. Büszkén megmarkoltam a kis botomat, és elindultam felé. „Jó napot” – köszöntem illedelmesen. „Görbüljön, hát te vagy a nagyapád kisfiúja?” – felelte. Rögtön megfogtam nagyapa kabátujját. Habart úr felnevetett, a folyó felé fordult, és újra bedobott. Libatollból készült úszója ringatózott a víz felszínén, ő pedig finoman engedte le a zsinórt az orsóról. Lejjebb eresztette a tollat, aztán megint megállította. Pont ott, ahol a víz visszafelé forgott. A toll alámerült, és a felszínen abban a pillanatban feltűnt egy ezüstös test. Egy nagy küsz tartott a bádogvödör felé.
Nagyapa elmegy gombát szedni, és kettesben hagy Habart úrral. Nem akarok lemaradni, ezért megpróbálom felkötni a horgot az úszóval. Remeg a kezem, nem megy. „Na, fiam, gyere ide, mindent megmutatok.” Habart úr leteszi a botját a fűbe, és megmutatja, hogyan kell rendesen felkötni a horgot. Nagyon szégyellem magam, mert ezt tudom. Nem értem, miért pont most nem megy? Figyelem a horgász öreg kezét, és új csomókat tanulok. Könnyebbek, mint amiket ismertem. És tartanak. Kis idő múlva már magam kötöm fel a horgot úgy, ahogy az imént megtanultam. A félénkség gyorsan lepereg rólam, és Habart úrral kezdem megtalálni a közös hangot. Ráhúzok egy gilisztácskát a horogra, és már mehet is a vízbe. Elfelejtettem felnyitni az orsót, így az úszóm a lábam előtt landolt. Második próbálkozásra minden sikerült. Az úszó a víz felszínére esett. A víz azonban gyorsan sodorja, már alig látom… Ott alámerült, én pedig erősen bevágtam. Elrontottam a halat. Újra bedobok hát. A kis úszó ugyanazon az úton halad, oda, a parti nádas felé, ahol megint eltűnik. Újra bevágtam, és semmi. „Na, ti halak, hát itt vagytok.” Lejjebb lépkedek a parton, és a gilisztát egyenesen a fészkükbe tálalom nekik. Az úszóm megint elmerül, de halam nincs. Nem értem. Habart úr felé fordulok, aki egy kövön ül és engem figyel. „Fiam, gyere ide, ezt nem hal csinálja, hanem a víz húzza le a zsinórodat a fenékre, vele együtt az úszót is. Amikor bedobsz, figyelned kell a vizet, az áramlatait, a fodrait és a visszaforgóit. Amikor húzza, engedj le a dobról, amikor pedig az úszód bekerül a visszaforgóba, tekerj vissza. Az úszóval kapcsolatban kell lenned.” Nem számítottam rá, hogy ez ilyen nehéz lesz. Habart úr bedobott a folyó közepébe egy darab fenyőkérget, és rám parancsolt, hogy figyeljem. „Látod, hogyan húzza a víz?” Hamar eltűnt a szemünk elől, Habart úr pedig egy kicsivel közelebb dobott a vízbe még egy kérget. Elindult, aztán megint visszatért. Így ment körbe-körbe, míg végül a lábunk alatt kötött ki. „A víz sodrása nemcsak egy fadarabot irányít, hanem az összes halat, és főleg a táplálékukat. Az úszódnak szabadon kell mozognia, mint annak a fadarabnak. Ugyanígy viselkedik a vízben a halak tápláléka is. Ha nem alkalmazkodsz, nem fogsz halat!” A horgászok királya levágta a nehezen felkötött horgomat, újabb kérget dobott a vízbe, én pedig csak az úszót dobtam be. „Na, most próbálj minél közelebb maradni a kéreghez.” Egy darabig engedek, aztán megint tekerek. Fel-le, balra-jobbra mozgatom a botot. Kezd sikerülni, és a parafa úszóm sokkal természetesebben mozog. „Jól van, fiam, jól van. Most már felkötheted a horgot, és megjárathatsz egy küszöt.” Gyorsan felkötöttem a horgot. Ráhúztam egy lédús gilisztácskát a jellegzetes trágyaszagával, és bedobtam. Hagytam, hogy a kis úszó szabadon ringatózzon, és egy pillanat múlva már fárasztom is az első küszömet. Hihetetlenül boldog vagyok. A folyó királya is nevet. Jött a második dobás, második küsz, harmadik dobás, harmadik küsz. Valóban tele van velük a folyó. Talán életem legszebb napját élem. Ott állunk ketten a köveken. Egyszerre dobunk be, és egyszerre fárasztjuk a halakat. Mi ketten tökéletes páros vagyunk, és soha nem sejtettem, hogy ilyen gyorsan megtanulom irányítani a folyót.
Nagyapa visszatért a gombászásból, és alig hitt a szemének. Büszkén vágtam be a küszöket, és úgy éreztem magam, mint egy mesében. A bukó zúgott, a madarak énekeltek, a halak kapkodtak. Ez a világ legszebb helye.
„Habart úr, és vannak errefelé más halak is?” – kérdeztem kihívóan.
„Igen, a bukó fölött sügérek vannak, a malomárokban pisztrángok, lent pedig, a gödrökben dévérek.” Mindent ki kellett próbálnom. Igaza volt. A gilisztámat lenyelte egy sügér, a malomárokban pedig egy szivárványos szépség is. Benedvesítem a kezem, mielőtt megfogom a halat, pontosan úgy, ahogy nagyapa tanította. Figyelmesen nézegetem a színeit, barnászöld hátát, világosabb oldalát a halványan szegélyezett piros foltokkal. A hátúszója és a farokúszója között pedig van egy kis úszója. Hallgatom Habart urat, hogy erről a képződményről ismerem fel a lazacféléket, mint amilyen továbbá a szivárványos pisztráng, a pataki szajbling és a folyók királynője, a galóca, amely a Chrudimkában nem él. Nyelem minden szavát. Nagyapa azonban már induláshoz készülődik. „Nagyapa, kérlek, még el akarok menni a gödrökhöz dévérekre.” Nagyapa bólintott, én pedig egy szempillantás alatt a magas fűben voltam. Futottam oda, ahová Habart úr küldött. A gödrökhöz, ahol a nagy dévérek laknak. Itt a folyó egészen más. Nyugodt és sokkal sötétebb. Az áramlatok nem látszanak annyira. Habart úr nagyapával utánam jött, én pedig végighorgásztam a folyót. Földi paradicsom volt. Fölfelé dobtam, és az úszóval együtt lépkedtem. Hagytam, hogy szabadon sodródjon. De semmi sem történt. „Fiam, nem járkálhatsz ide-oda. Így minden halat kitapossz magad elől, arról nem is beszélve, hogy árnyékot vetsz a vízre. Állj egy helyben, dobj fölfelé, és addig engedd a zsinórt, amíg még tisztán látod az úszót.” Szót fogadtam a horgász uraknak. De továbbra sem történt semmi. Az úszó meg sem mozdult, nagyapa pedig végérvényesen indulásra szólított. „Még három dobás, nagyapa!” Kiharcoltam. Ezeket Habart úr tanácsa szerint egy hatalmas szikla felé irányítottam. Oda, ahol állítólag a legnagyobb a mélység. Az utolsó dobás jól sikerül, az úszóm közvetlenül a szikla fölé esik. Engedem a zsinórt, a víz egészen mellé vezeti, ott megáll, és egy szempillantás alatt eltűnik a felszín alatt. Bevágok, és a botom meghajlik. Hűha, ez már más küzdelem. A dévér kihasználja az áramlatot, és hagyja magát lefelé sodortatni. Teljes erejéből küzd az életéért. A hal még a fékből is vitt le zsinórt, amelyet Habart úr az esetre beállított nekem. Igazán erős hal, de ilyen tanítókkal a hátam mögött nem lehetett elveszíteni a csatát…
A másik nagy szenvedélyem a sport volt, amely felé apám egészen kicsi koromtól terelt. Reggel a hokielőkészítő edzésén kezdtem, délután focin voltam, a napot pedig nálunk az udvaron zártam egy kis hokibottal, amellyel megállás nélkül lőttem a falra. Így töltöttem minden hétköznapomat, és egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy egyszer olyan leszek, mint Wayne Gretzky vagy Karel Poborský. Ötödik osztályban sportiskolába kerültem, és teljes erővel a hokinak kezdtem szentelni magam. Hét közben minden nap edzés volt, hétvégén pedig, ha nem játszottam, mentünk Sečre. Idővel egyre több lett a meccs, belőlem pedig kiváló hokis nőtt. De a horgászattal töltött pillanatok egyre fogyatkoztak. Egy sorban játszottam Aleš Hemskývel (az egész általános iskola alatt együtt ültünk a padban), aki jelenleg az Edmonton Oilers játékosa. A jobb szélen pedig Petr Průcha játszott velünk, akivel a gólok lövése mellett horgászni is jártunk. Akkoriban Jaromír Jágr volt a nagy példaképünk. (Te jó ég, még mindig játszik.) Egyszer a stégnél ültünk süllőkre várva, amikor a villantóm elkezdett pattogni a köveken. Bevágtam, és a mélyből egy hatalmas süllőt húztam ki. Betettük a haltartóba, és rohantunk a nyaralóhoz, hogy eldicsekedjünk a nagyszerű fogással. Nagyapa elismerően bólintott, és ment begyújtani a grillt. Nagyanya előkészítette a deszkát és a késeket, hogy megtisztítsuk a halat. Csakhogy a nagy küzdelem izgalmától még mindig remegett a kezem, ezért odaadtam a kést Petrnek, aki levágta a fejét. Akkor megkért, hogy megtarthatná-e preparáltatni, mert ilyen halat már úgysem fog. Amikor megkérdeztem, miért, habozás nélkül azt felelte, hogy Jardá Jágerral együtt fogja meghódítani a bolygó leghíresebb hokiligáját, az NHL-t, és nem lesz ideje! (Petr hihetetlenül keményen dolgozik, és akkori keretünkből keveseknek kívántam volna ezt nála jobban.) Neki ajándékoztam a süllő fejét, és néhány évvel később a tévé előtt szurkoltam neki, amikor először lépett jégre Jágerral egy sorban, majd valamivel később együtt világbajnokságot nyertek! Az embernek nem szabad félnie nagyot álmodni, mert csak így válhatnak valóra az álmai! Petr sokkal nagyobb elszántsággal ment a célja után, mint én. Én a hivatásomat egy kicsit később találtam meg, és egy egészen más pályán.
Ezután nehéz időszak következett az életemben, mert a szüleim válófélben voltak. Ez az idő nagyon nehéz volt számomra. A véget nem érő szülői veszekedések után a bíróság úgy döntött, hogy a húgommal együtt anyánk gondozásában maradunk. Apánkhoz abban az időben csak nagyon keveset jártunk, és úgy általában az egész nem ért egy fabatkát sem. A pénzigényes hoki nagy gondot jelentett anyámnak. Ráadásul még talált magának egy barátot is, akivel finoman szólva nem lettünk egymás kedvencei. Én valójában senkit sem szerettem, aki körülötte vagy apám körül forgolódott. Vissza akartam forgatni az időt, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mint egy család. Nagyon nehezen birkóztam meg vele, sőt pszichológusokhoz is kellett járnom. Emlékszem, képeket kellett rajzolnom nekik. Valószínűleg azok alapján ítélték meg az állapotomat. Én azonban újra meg újra halakat rajzoltam nekik, halakat és megint csak halakat. Amikor rájuk gondoltam, sokkal jobban éreztem magam. Ezért visszavettem a sportból, nagymama és nagyapa pedig egyre gyakrabban kezdtek elvinni a nyaralóba. Ott volt a legjobb. A víznél, a stégen, a horgászok között, akik a víztározó körül ültek. Elfelejtettem mindent, ami nálunk otthon történt. Ez volt a világ legjobb terápiája!
A kis Lipno márkájú botommal, amelyet nagyapámtól kaptam, talán minden zugot, minden gödröt, mélyet és sekélyt végighorgásztam. Tudtam, hol ívnak a pontyok, a süllők és a harcsák. A horgászok „polgármester úrnak” kezdtek hívni. Valahányszor megérkeztünk a nyaralóba, belebújtam a gumicsizmába, és futottam a vízhez, hogy kiderítsem, hol mit fogtak, merre fújt a szél, és milyen erős volt. Körbejártam a fél víztározót, mindenkinél megálltam egy kis beszélgetésre, és ellenőriztem a haltartójuk tartalmát. Este kiértékeltem, hová megyek majd rájuk. Ehhez azonban korán le kellett feküdni. A szabály úgy szólt, hogy minél gyorsabban elalszom, annál hamarabb indulhatok rájuk. Még sötétben keltem, főleg az volt a fontos, hogy ébren legyek, mielőtt nagyapa felébred. Szép csendben leszaladtam a lépcsőn a garázsba, a hátamra kaptam a hátizsákot, és gyorsan a vízhez. Ha felébresztettem nagyapát, kitalált nekem valami feladatot, és csak annak teljesítése után mehettem horgászni. Gyomláltam a málnát, füvet nyírtam, etettem a nyulakat, kerítést festettem. Nagymama mindig megsajnált, és győzködte nagyapát, hogy engedjen már el. Amikor látta, mennyire gyötrődöm, lekiáltott az erkélyről: „Menj a vízhez, viszek neked uzsonnát!” Nagyapa szurkolt nekem a horgászatban, de építőmérnökként azt akarta, hogy legyen belőlem valami, mert a horgászatból mégsem lehet majd megélni. (Nagyapa, örülök, hogy egyszer te is tévedtél.) Nagyapa nemcsak abban a szellemben nevelt, hogy „munka nélkül nincs kalács”, hanem a tanulásommal is törődött, gyakorló diktálásokat írt velem és számoltunk. Hatodikban elővette a nyolcadikos tankönyvet, és elkezdődtek a kemény matekórák. Amikor visszatértem az iskolába, ötöst kaptam arra a feladatra, amelyet a szünidőre adtak fel. A tanárnőt nem érdekelte, hogy ismerem Pitagorasz tételét, és ki tudom számolni a háromszög területét. Nyolcadikban megint beszedtem egy karót, mert amit nagyapával vettünk, arra már rég nem emlékeztem, viszont tudtam az anyagot kilencedikre!
Így aztán lassan kezdtem kinőni a fiús gumicsizmákból, és az életem dolgai jobbra fordultak. Anyámmal nagy szabadságom volt. Később vonattal jártam a Pardubice környéki homokbányatavakra, és egyre több időt töltöttem ott. Gyakran nagyon későn értem haza. A halak szó szerint elvarázsoltak, a horgászat pedig teljesen magába szippantott. Az igazság az, hogy amikor otthon kerestek, mindig tudták, hol találnak meg. Soha nem használtam a halakat kifogásként arra, hogy valami mást csináljak, vagy máshová menjek. Inkább épp fordítva volt. A középiskola kiválasztását ahhoz igazítottam, hogy Pardubicében maradhassak. Nem akartam elhagyni a halakat és azokat a kis helyeket, amelyeket Nelly nevű kutyámmal minden nap felkerestem. A halakon kívül semmi más nem érdekelt, az iskola pedig számomra jelentéktelen volt. Állandóan rájuk gondoltam, még a fogorvosi ellenőrzésen is, hogy legyőzzem a félelmemet, amelyet iránta éreztem. Amikor visszagondolok arra az időszakra, azt kell mondanom, hogy csak egy dolgot csináltam rendesen, a horgászatot. De nem voltam lusta, és minden lehetőséget kihasználtam, hogy keressek egy kis pénzt. Csakhogy kizárólag azért dolgoztam, hogy a brigádokon megkeresett pénz a vízbe repüljön. Ahogy anyám mondta: „Ha mások tudnák, mit vagy képes bedobálni a vízbe, bezárnának a bolondokházába, aztán engem is, amiért ezt megengedtem neked.” Az volt a vicces, hogy ezt éppen akkor mondta, amikor a panel lakásában együtt főztünk finomságokat a halaknak. Tépett nekem lóherét, kakukkfüvet és ökörfarkkóró-virágokat, amelyeket az erkélyen szárítottunk, majd beledolgoztunk a híres tésztáimba. Este a tévé előtt golyókat gyúrtunk, amelyeket aztán újra megszárítottunk. Néha több tíz kilónyit készítettünk belőlük.
Az idill akkor ért véget, amikor be kellett lépnem az elektrotechnikai középiskolába. Talán a Matiční-tó miatt választottam, amely mellett az iskolába vezető út haladt, talán azért, mert oda ment a legtöbb barátom az általánosból, nem tudom. Egy dolog biztos volt: az elektromosság semmit sem mondott nekem. Nem érdekelt, nem tanultam, és hamarosan lógni kezdtem az iskolából. Reggel úgy indultam el, mintha iskolába mennék, de a pincében el volt rejtve a horgászcucc és az átöltözéshez való holmi. Az uzsonnát áttettem az iskolatáskából a horgászhátizsákba, és elindultam a „Maťákra”, ahogy a vizet hívják. Ott remekül el lehetett bújni, és szép amurokra voltam berendezkedve. Körülöttem nyugdíjasok ültek, akik megkedveltek, mert csodás darált etetőanyag-golyókat hordtam a vízhez. Néha megpillantottam anyámat. A kórházban dolgozott, és hazafelé az útja a Matiční-tó mellett vezetett, ahol én bujkáltam. Gyorsan leguggoltam, hogy ne lásson meg. Furdalt a lelkiismeret, és megesküdtem magamnak, hogy másnap már bemegyek az iskolába. De amikor reggel a liftben megnyomtam a piros „Földszint” gombot, az egyszerűen erősebb volt nálam, és a lépteim újra a pincébe vezettek.
Kerülővel mentem a Chrudimka folyó mentén, hogy minél kevesebb ember lásson meg. Csak arra vártam, hogy újra meglássam azt a szemet a tavirózsák között, néhány buborékot, ahogy a felszín felé száll, és a kis úszómat, amely táncol majd a vízen. Hihetetlen mennyiségű amurt és pontyot fogtam. Kiváló horgász lett belőlem, ugyanakkor elsőrangú hazudozó is. Nagyon gyötört, hogy hazudnom kell a szeretteimnek. Abban az időben csak a víznél voltam boldog, amikor az úszóm eltűnt a felszín alatt, vagy amikor Nelly kutyámmal lehettem, aki ismerte minden bűnömet. Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, és az iskolában meg otthon is minden kiderült, le kellett adnom a pincekulcsot. Halak helyett matematika- és fizika-korrepetálásra jártam, amelyet nagyapám intézett el nekem. Az első évfolyamot épphogy befejeztem. A pincekulcsokat az íróasztalomon találtam meg, és újra örültem az életnek. Szünet! Beálltam brigádra egy zöldségeshez, és a megkeresett pénzből vettem magamnak egy kis sátrat. Rögtön leköltöztem vele a Gigant homokbányatóhoz, ahol a szünetet töltöttem, aztán átköltöztem a kutyámmal az Elbához. Néha hazaugrottam megmutatni magam, de hamarosan újra húzott vissza a víz. Visszatértem az Elbához, a csúcsra, oda, ahol Nelly kutyám velem volt a legboldogabb, sajnos azonban az együtt töltött idő azon a gyönyörű helyen a végéhez közeledett. Később már máshogy találkoztunk ott.
A szünet vége felé felhívott apám, akinél Nelly felváltva volt, hogy elütötte egy autó. Futottam hozzá, ahogy csak bírtam. Még élt, de nagyon rossz állapotban volt. Elveszítette a farkát, szétroncsolódott a medencéje, és többszörös nyílt törései voltak. Apámmal elvittem a legjobb elérhető állatorvoshoz, hogy megmentse. Amikor a nehéz műtét után hazahoztuk, sokkal jobban nézett ki. Még a sarki hentesnél vett friss sonkát is jó étvággyal megette. Kivittem őt a szabadba, és könnyek tolultak a szemembe. A fűben feküdt, és üveges tekintetünk találkozott. Mondtam neki, hogy igyekezzen meggyógyulni, mert hamarosan megyünk horgászni. Elárultam neki minden tervemet, aztán hazavittem, mert elkezdődött a második évem abban a szörnyű iskolában. A padban ültem, és csak rá gondoltam. Amikor hazatértem, az állapota drámaian romlott. Az összevarrt sebei újra felszakadtak. Apám már Olaszországban volt, ahol dolgozott, így egyedül kellett döntenem. Nem volt könnyű, de nem tudtam nézni, ahogy szenved. Elvittem az állatorvoshoz, és a vele való konzultáció után véget vetettem a szenvedésének. Fogtam a fejét, és végig vele voltam. Elveszítettem a leghűségesebb társamat. Eltemettem őt a kedvenc csúcsánál az Elba mellett, és a keresztje a mai napig ott áll. Azóta azt a helyet úgy hívják: „A kis keresztnél”.
Néha megállok nála. Ma már más kutyabarátok is ott pihennek. Rájöttem, milyen törékeny az élet, és milyen rövid tud lenni. Talán először gondolkodtam ilyen mélyen életről és halálról, de a saját jövőmről is.
Aznap bejelentettem a családomnak, hogy otthagyom az iskolát, és megyek az után, amit szeretek! Még akkor is, ha éjszakánként kell megkeresnem a kollégiumra valót. Egy héttel később anyám és a barátja már kikísértek a hatórás buszútra, amely a halastavak városába, Třeboňba vezetett!
Néha hihetetlen fordulatok történnek az ember életében, de akkor, ott annál a kis keresztnél megígértem neki, hogy horgász leszek, mindenestül! És valószínűleg ez volt életem legjobb döntése. Egészen más életet kezdtem élni: a sajátomat.
A legjobb történetek csendben terjednek. Víztől vízig. Horgásztól horgászig. Csatlakozz azokhoz, akik mélyebbre mennek.
Szerezz hozzáférést olyan történetekhez és tartalmakhoz is, amelyeket máshol nem látsz.
Bejegyzések követése
