Jegyzet fiatalkoromból: Csuka

Kiásom a homokból a szükséges felszerelést, az orvhalász kis táskámat pedig begyömöszölöm a zsebembe. Ismét készen állok a vadászatra. A mólónál tiszta a levegő. A hársfás ösvényen közeledek a csukák paradicsoma felé. Nem kell feltartanom magam, most már tudom, hogyan kell csinálni. Felakasztom az előre kifogott sügeret, arrébb tolok két deszkát, és leengedem a mélybe. Újra körbenézek. Minden a terv szerint halad, sehol senki. A szememmel fekete árnyat keresek. „Na, hol vagytok?” Egyetlen csuka sem látszik. Mélyebbre engedem a kishalat. Csak az úszómat figyelem. A zöld parafa a hordók között himbálózik. A hullámocskák a mólónak csapódnak, én pedig gazdagabb leszek az ottani természet élő zenéjével. Sokáig várok. Nem történik semmi. „Csukák, hol vagytok, hová bújtatok?” hívom ki halkan harcra a ragadozókat. Megrántom a sügeret, és próbálom ingerelni őket. Talán elmentek valahová. Ülök, és a víztározót nézem. Lehet, hogy valaki már kifogta őket, és az enyém, amelyiket nemrég visszaengedtem, már ismeri a csapdámat. Különféle gondolatok cikáznak a fejemben.

Egyszer csak megrándult a damil a kezemben. Az úszó eltűnt a víz alatt. Ott van! „Csak fald be szépen.” Még egy kicsit várok, aztán egy rántással bevágok. Pontosan úgy, ahogy a helyi horgászok csinálják. Minden erőmmel tartom a megfeszített damilt, és kézről kézre, lassan húzom a csukát a felszín felé. Nem akar jönni. Az életéért küzd, én pedig a belépőért a híres horgászok közé. Igazi harc. Egyikünk sem enged egy pillanatra sem. Hol látom a kis zöld úszómat, hol meg nem. Teljesen kiegyenlített.

Végül felbukkant a rozsdás hordók között. A fekete árnyék a felszín felé emelkedik. A nagy test ide-oda csapkod. A csuka megpróbálja átharapni az előkét. A fejét rázza jobbra-balra. Az utolsó reménye is elszáll a menekülésre, és az édesvízi tigris a mólón köt ki. Ráfekszem egész testemmel, és belegyömöszölöm az igelit szatyorba. Most már senki sem kap el. Úgy rohanok az erdőcskén át, ahogy csak bírok, egyenesen a rozsmezőbe. Oda, ahol senki sem lát meg. Megijedve és kimerülten pihenek a gabonaszálak között.

– Mennem kell, még hosszú út vár rám – mondogatom magamnak. A gabona magasabb nálam, és térdig gázolok a gyomok között. A melegítőmre undorító kis bogáncsok tapadnak, annak a jellegzetes nevű ragadós galajnak a termései, amely engem ugyanúgy elgáncsol, mint a gabonát. Kezemmel széthúzom a kalászokat, és a távolban meglátom a nyaralónkat. A csuka már nem mozog. Talán még soha nem futottam ilyen gyorsan, leküzdöm az utolsó métereket a gabonában, és közvetlenül a nyaralónál bújok elő. A hosszabb, de kevésbé feltűnő út már mögöttem van. Győztem, de mi van a csukával?

Azonnal előkészítem neki a kádat, és a zuhannyal próbálom felébreszteni. A kopoltyúfedelei lassan nyílnak szét, a farokúszója pedig remeg. Kimerültsége ellenére megpróbál visszafordulni természetes helyzetébe, de ez rengeteg erőfeszítésébe kerül. Végül sikerül neki, én pedig figyelhetem ennek a tökéletes ragadozónak a szépségét. Hosszúkás, nyílszerű teste van, nagy, fogakkal teli fejjel. A kopoltyúfedőin csillognak a pikkelyek, a farka felé tolódott hátúszója pedig elegánsan hullámzik. Gyönyörűen játszik a színekkel, zöldessárga, szabálytalan foltokkal és keresztirányú csíkokkal a testén. A természet valóban tökéletesre festette. A farokúszóját csodálom a legjobban. Ez a büszkesége narancssárga, sötét csíkokkal, nekem olyan, mint egy zászló, amellyel szüntelenül lobog.

A kádnál ott áll az egész családunk, még a szomszéd, Srnský főorvos úr is. Nagyapám vállon vereget, én pedig úgy feszítek, mint egy páva. Büszke vagyok magamra, és mindenkinek elmesélem a csukával vívott harcomat. Olyan forró lelkesedéssel mesélem a történetemet, hogy még meg sem szidhattak azért, amit a mólón műveltem. De leginkább nagyapámat figyeltem, úgy tűnt, örül, de a hallal teli folyóról nem tett említést. Igazából semmit sem mondott. Végül egyedül maradok a kád mellett. A csuka a csöpögő csap alatt áll, és lustán nyitogatja a kopoltyúfedőit. Vizet szív be a kopoltyúiba, aztán a száján kifújja. Vagy fordítva csinálja? Kinyitja a száját, vizet szív be, közben pedig lezárja a kopoltyúfedőket. Aztán becsukja a száját, és kinyitja a fedőket. Így van jól, így lélegzik.

A konyhából hallom, ahogy nagymamám beszélget anyukámmal. Megtudom, hogy vajon, citromlével készítik el a csukát. A szemébe nézek, és megsajnálom. Én vagyok az, aki a kádba juttatta, és most a halál vár rá. Este néhány ember jóízűen megeszi, és ő eltűnik a világból. Soha többé nem fogja lengetni a kis zászlaját. „Bocsáss meg neked, csukácska, mindenért, de neked köszönhetően eljutok majd oda, ahol a folyó tele van hallal. Oda, ahol minden horgász királya vár rám. Csukácska, bocsáss meg.”